Jaj-jaj.
Nagyon szimpatikus volt nekem ez az Ulickaja, és csupa jót hallottam róla, ráadásul olyan emberek szájából, akiknek a véleménye igazán fontos számomra. És akkor elkezdtem olvasni a Vidám temetést, mert ez akadt először a kezem ügyébe.
Úgy érzem, nem ezzel kellett volna indítani. Nem volt annyira meggyőző, hogy el akarjam olvasni az írónő többi regényét is, pedig ez volt a tervem. Az Életművésznőket már meg is rendeltem, úgyhogy mindenképpen belekezdek, csak már kisebb lendülettel.
Azért egyáltalán nem volt rossz. Tetszik az Alik körül megteremtett világ, bár néhol furcsa és valahogy sok. A regény elejének forrósága engem kicsit Márquezre emlékeztetett. Alik szerelmeinek rajza talán lehetett volna kicsit „földhöz ragadtabb”, tekintve, hogy a főszereplő haldoklásának stádiumait is nagyon realisztikus, naturalista, nyers módon írja le. Ezt a megoldást igazán szeretem, és egyre többször találkozom vele a kortárs irodalomban.
Valami megnevezhetetlen zavart ebben a Vidám temetésben. Az elnagyoltság? Talán a fordításban a hiba? Ezt sosem fogom megtudni, mert nem áll szándékomban oroszt tanulni. Mindenesetre a vége felé közeledve a történet egyre zavaróbb volt, összeollózottnak, összecsapottnak hatott. Az utolsó mondatok után egészen kiábrándultam belőle, már a gördülékenységük is elveszett. Mintha a fordító is elfáradt volna: egyre gyengébb és magyartalanabb megoldásokat olvastam, szóismétléseket; még szinonimákkal sem próbálkozott.
Bár éppen Vidám temetés a regény címe, az Alik halála utáni részt akár el is lehetne hagyni. Addig még viszonylag élveztem, de a halotti tor meg az utána következők a mű leggyengébb pontjai. Nem csak a fordító, én is elfáradtam a végére.
És e jelenlét hiányát olyan erővel élte át, amilyennel talán magát a jelenlétet sem lehet átélni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése