Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász

A Szent Péter esernyője után örömmel kezdtem neki a következő Mikszáth-"mesének", és nem csalódtam, sőt. Egyszerre volt elgondolkodtató és a fejfájásig nevettető. Újabb újraolvasandó regény kerül a polcomra.

Már az indítás is remek volt, az Úr elhamarkodott "kürtöltetésével". Zrínyi és vitézei belecsöppentek egy új világba, ahol meglepően hamar feltalálták magukat. Mondhatni "beilleszkedtek", de a történet folyása során nyilvánvalóvá válik, hogy ez csak a látszat, a felszín: Zrínyi régi elveihez és virtusához hűen kezeli a modern kori helyzeteket, és nem érti, hogy lett háromszáz év alatt ilyen puhány népség a magyarokból.
Kiváló politikai szatíra, ami még mindig érvényes... és szerintem sosem fogja érvényét veszíteni.
Kedvenceim Rózerék voltak, rájuk nem lehetett haragudni, pedig nevetséges, szánalmas módon hajszolták ebédjeikhez a vendégeket. Bobornét is megkedveltem, bár erkölcsisége megkérdőjelezhető (kié nem...?).

A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És ha mégis megtalálja, mindjárt beleun: ejnye, de kellemetlen pofája van!