Görgey Pált nem lehetett nem szeretni. Ahogyan leírta hirtelen hangulatváltásait, rigolyáit, a felesége halála utáni lelkiállapotát, az egy jó időre belém vésődött. Rozálit nem szerettem annyira, de ez most nálam nem meglepő; újabban kifejezetten taszítanak a finom nőalakok. Talán A szenvedély Villanelle-je után. (Akit még mindig imádok, imádok.)
Fabricius olyan, akár egy antik hős, a maga hübriszével.
Quendel úr nevettetett meg leginkább, a Bibókhoz köthető anekdoták pedig akár egy külön regényt is megtölthettek volna.
Sajnos nem friss az élmény, már két hete, hogy befejeztem, így a benyomásaim most csak ilyen röviden tudom megfogalmazni...
„Lőcse városában villámként híre futott a nevezetes vadászatnak, melyet késő emberöltők is akként emlegettek, hogy elesett benne: egy szarvas, egy kutya, egy nyúl és egy bíró.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése