Voltaire nézetei mindig is szimpatikusak voltak. Tetszett az ironikus-szatirikus, bíráló hang, amit már megszoktam Swiftnél. Nagyokat nevettem rajta, egészen addig, amíg elgondolkodtam: az a ' létező világok legjobbika' az, amiben én is élek, és nem fiktív világ. Így mindjárt keserűbb a nevetés, kevésbé vidám a történet. De ez a regény értékéből mit sem von le. Sőt! Bármilyen lehetetlen kalandokba keverednek, mind-mind egy allegória, egy megtörténhető esemény felnagyított változata, amely segít rádöbbenni, mekkora mocsokban élünk. És mégis mit tehetünk? Azt, hogy műveljük kertjeinket. Nem túl megnyugtató. Nem túl kielégítő. De az egyetlen út.
Minden jellem elnagyolt (Pangloss mérhetetlen optimizmusa, Kunigunda bátyjának kicsinyessége), minden érzelem túl erősnek látszik, éppen ezért furcsa, mikor Candide minden makacs kitartása, Eldorádó otthagyása után is ragaszkodik Kunigundához, de ahogy meglátja, hogy szépségét elveszítette, már szívesen feladná a dolgot.
Kunigunda nem is önmagáért fontos. Kunigunda a remény, az illúzió, a szép, a jó, minden érték a világban, de mindez csak azért, mert Candide felruházta őt ezekkel. Ahogyan minden földi dolgot elveszít főhősünk, úgy ragaszkodik egyre inkább az eszményképhez, a távolihoz, ahhoz, akiért küzdeni kell. Éppen ezért, amikor végre megtalálja, elveszíti az értékét. Értéke abban rejlett, hogy nem lehetett az övé.
A rengeteg kalandon, szenvedésen átesett, megnyomorított emberek közül Martint tudtam igazán megkedvelni. Olyan rezignáltan viselte a szolgaságot és a szabadságot, az izgalmat és az unalmat is, mint aki tökéletesen el tud távolodni a világtól.
Tetszett, lekötött.
Az ember vagy a nyugtalanság örökös kínjaira született, vagy pedig az unalom letargiájára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése