Amilyen nagy lelkesedéssel kezdtem bele, olyan levert, csalódott vagyok most. Ha az előző két könyvéhez kéne mérnem ezt, egyértelmű, hogy ez tetszett a legkevésbé. Próbálom függetleníteni az élményt a korábbiaktól, de ez nehezen megy.
A Fércmű, bár eszközeiben és témáiban hasonlít Bíró Kriszta korábbi írásaihoz, világképe alapvetően más. Nem éreztem azt a belenyugvást a világ rendjébe, amit korábban, azt a rendíthetetlen játékosságot, bolondozást és életerőt. A Fércmű többnyire szomorkás történetek láncolata, korrajz az írónő gyermekkorából és napjainkból. Kőbe vésett tragikus sorsok, reménytelen élethelyzetek, olyan sorsképletek, amelyek nap mint nap szembejönnek velünk az utcán anélkül, hogy tudnánk róla.
Elmegyünk a kéregető, koszos cigánygyerek mellett, az utcán verekedő neveletlen tizenévesek viselkedésén felhorkanunk, hibáztatjuk a szülőket, a tágabb családot, a világot, Istent. Csak magunkat nem, sőt, saját magunkra nem is gondolunk éppen, mi makulátlan kosztümben vagy öltönyben igyekszünk a munkahelyünkre, egészen elkülönülve a világ dolgaitól. Szeretjük azt hinni, hogy elkülönülve.
Bíró Kriszta beránt minket a világba, megpofoz párszor, lök rajtunk néhányat, megmutatja, hogy nem vagyunk, nem lehetünk érintetlenek. Én csak azt bánom, hogy végül nem röhög a képünkbe a Fiókregény Sóri Micije, nem ránt fel a földről Jozefa, nem igazítják meg a ruhánkat, és engednek tovább, hogy mosolyogjunk azért, mert nem csak ilyen az élet.
A Fércmű nagyon pesszimista, szeretném ezt hinni. Szeretném, hogy ne realista legyen.
Hajlama elvtárs olyan volt, mint Tizennegyedik Lajos. Sose láttam, viszont abszolút uralkodott.
