Franz Kafka: A per

A hivatali világ leírása nagyon népszerű téma. Már-már azt hittem, hogy elég bőrt húztak le a dologról, amikor jött A per...

Josef K. kizökken a hétköznapok rendjéből, mikor kiderül, hogy perbe fogták. Nem tudja ugyan, hogy miért, de kihallgatásokra kell járnia, mindig készen kell állnia egy hivatalos megjelenésre, ügyvédet fogad, aggódik. És a várakozás a per végére teljesen felőrli. Nem is veszít el semmit halálával, mert már semmije sem maradt. Méltósága, nyugalma, boldogsága, vágyai, hétköznapi rutinfeladatai, a karrierje, mind-mind eltörpül a per gondja mellett, és már jóval testi halála előtt végez K.-val.

Csak ne keltsünk figyelmet! Viselkedjünk nyugodtan, ha mégúgy berzenkedünk is ellene. Próbáljuk meg elismerni, hogy e nagy törvényszéki szervezet rendje némiképp mindig tisztázatlan marad, és ha a magunk helyén önállóan változtatunk is valamit, csak a talajt vesztjük el a lábunk alól, és lezuhanunk, de ez a nagy szervezet könnyen kárpótolja magát ezért a kis zavarért másutt – hisz minden összefügg – , és változatlan marad, ha ugyan, s ez valószínű, nem lesz még zártabb, még éberebb, még szigorúbb, még gonoszabb.

Franz Kafka: Az átváltozás

Ha elbeszélések és novellák, akkor Csáth, Rakovszky Zsuzsa és Tóth Krisztina mellett Kafka is eszembe jut ezentúl. 

A címadó írás megdöbbentett. Annyi rokonszenvet éreztem Gregor iránt, hogy bármelyik percben be tudtam volna menni a szobájába, hogy kitakarítsak, megetessem őt. Persze ha létezne. Amennyire képtelenség ez a történet, annyira könnyen bele tudtam magam élni a helyzetbe. Elkeserítő és szánalmas volt a szülők hozzáállása, Gregor húgáé eleinte még értékelhető volt, később viszont borzalmasan viselkedett. Az emberi jóságba vetett hitem szép lassan semmivé foszlik, ha még sok ilyet olvasok...

De csodálatos elbeszélés volt, a többivel egyetemben. 

Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

Pár éve el akartam olvasni, aztán mivel nem volt saját példányom, valahogy kikerül a látókörömből. Nemrég a könyvtárban újra belebotlottam, és mivel nem túl hosszú, ki is kölcsönöztem a mostani hétvégére. Nem kellett volna vonaton olvasni: érzékenyebbeknek garantált a sírás. 

Charlie egy csökkent értelmű férfi, 32 éves. Egy hozzá hasonlóknak való iskolába jár. Ő a legszorgalmasabb, és kiválasztják egy kísérleti műtétre, amit addig még csak állatokon végeztek, pl. egy egéren, Algernonon. Megműtik az agyát, ezzel növelve az intelligenciáját. A saját fejlődéséről a műtétek előtti időtől fogva naplót vezettetnek vele (előmeneteli jelentés). Az minden vágya, hogy közelebb kerülhessen az emberekhez és boldog legyen, de minél okosabb lesz ... nos, a távolság közte és az emberek között nem úgy változik, ahogy gondolná, gondolnánk.

Elgondolkodtató, megható és borzasztó történet egyben, de megírásának módja kifogástalan. Csillagos ötös.

Miért nézem az életet mindig ablakon át?

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Úgy tíz-tizenkét évet elkéstem ezzel a könyvvel. Elkéstem?!

Rengetegszer hallottam erről a könyvről, és ezidáig mégsem olvastam. Talán jó is, gyerekként nem tudtam volna igazán értékelni, azt hiszem. 

Engem lepett meg a legjobban, de a végén majdnem elsírtam magam. Még mindig úgy tartom, hogy túl sok mondatát üresítették ki, de emellett tényleg érdekes történet. Pláne, ha az ember használja a fantáziáját, és belegondol: kire is hasonlít ez a kis herceg? Egész érdekes következtetésekre jutottam...

– Hát igen, szeretlek – mondta a virág. – Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos.

Szakonyi Károly: Adáshiba

A DESZKA fesztiválon nemrég volt műsoron az Adáshiba, de sajnos nem tudtam megnézni. Aztán Szakonyi Károly eljött az iskolámba egy rendhagyó magyarórára, ahol erős szimpátiát keltett bennem. Kerestem az Adáshibát, de sehol nem találtam. És most végre ráleltem a neten, másfél óra kellett, hogy elolvassam.

Bódogék igen különös család. Egész életük a tévékészülék körül forog. Bódog és felesége a történet kezdetén éppen várják, hogy a család összejöjjön, megünnepelni Imruska 18. születésnapját. Idő közben kiderül, hogy ez már a 19. születésnapja lesz... és itt már sejtünk valamit.

Családtagok még Dönci és Saci, előbbi Bódogék fia, utóbbi az ő felesége. Megjelenik Vanda is, az elvált, harmincas nő, aki újra hazaköltözött. Átjött tévét nézni Szűcs is, a tolókocsis szomszéd. 

Imruska nem nagyon tud lelkesedni a családi együttlétért, mely során senki sem képes leszakadni a tévé képernyőjéről. Az albérlőhöz, Emberfi Krisztoszhoz menekül, és ki is hozza őt a család elé szobájából. A különös idegen, akihez tizenkét szakállas barátja jár látogatóba, csak egy-egy pillanatig foglalkoztatja a tévénéző famíliát. Pedig ő Imruska unszolására mindent megtesz: a szódából bort csinál, Szűcs bénaságát meggyógyítja. Úgy látszik, mindhiába. Indiszponált vagyok, vallja be töredelmesen.

Még utoljára megpróbál valamit... előidéz egy adáshibát, hátha akkor egymásra figyelnek végre a családtagok, hátha meghallják a hangját, hátha...

Történik napjainkban, sajnos.

Ottlik Géza: Iskola a határon

Ajánlás miatt kezdtem bele. Iskolaregény, hát valami Abigélesre, Kollégium blues-osra számítottam. Részben beletrafáltam, de kisebb részben: ez a könyv valahogy több is volt, más is volt.

Igazság szerint rengetegszer felháborított, amit műveltek a fiúkkal, és amit műveltek egymással. Nyilván azért is, mert nő vagyok, képtelenség számomra épp ésszel felfogni ezt a buta hierarchiát, ahol az van felül, aki a nagyobbat üti. De ha belegondolok: nem így van-e ez a társadalomban is? Ha jók a kapcsolataid, védett vagy. Ha kegyvesztett leszel, jaj neked. 

Éppen ezért volt ijesztő, hogy tizenéves fiúk a felnőttek gonoszságával kínozzák egymást. Különösen az olyan lelkek szenvedése érintett meg, mint amilyen Medve vagy Bébé voltak. 

Nem mindig értettem, hogy a fiúk miért nem fognak össze már az elején a Merényi-klán ellen. Sokkal többen voltak, és nem tartoztak volna azzal nekik hogy odatartsák az arcukat, ha meg akarják őket ütni. Na mindegy.

A lényeg, hogy rengeteget szörnyülködtem, sajnálkoztam, de a történet végig lekötött. És amikor már nagyon keserű volt minden, akkor mindig jött egy ereklye, és piff. Aki olvasta, érti. 

Ötös. Medve, leülhet.

De mit akar ő annyira kifejezni, egyáltalán? Nincs semmi mondanivalója számukra. Miért bajlódjon gyarló szavakkal és bamba cselekedetekkel, amíg összeáll belőlük valami rozoga látszat, hogy érthessék az emberek? Dögöljenek meg. Semmi köze hozzájuk. Esze ágában sem volt, soha nem akart egy percig sem az emberek közt élni. 

Varró Dániel: Bögre azúr

Verseskötetet nem nagyon szeretek elemezgetni. Mindig többet mondanak nálam a vers(részlet)ek. Nem is húzom az időt. Csak annyit: köszönöm Varró Daninak, hogy megédesítette a matekóráimat.

Félek, elalszom egyszer, s te itthagysz, mint a busz:

Pöfékelsz, elgurulsz, és többé sose látlak. 

Vagy kiröppensz a számon, mint halottból a szusz, 

Vigyázó lelke rebbenõ madárnak.

*

Volnék nyakadra csöppent körtelé, 

volnék ruhádba kent hasonlatok, 

apró göröngy, ha megbotolsz belé, 

kicsiny bogár, ha eltaposgatod. 

Dacolnék érted kisgyerek gyanánt, 

peregne rólam minden intelem, 

köhögnék érted, szívnék rossz dohányt, 

vacognék érted éjjel ingtelen.

*

Van öt napom csak áhítozni rád. 

Pedig nélküled mit sem ér a fájront. 

Majd csinálok magamnak egy teát, 

s túlcukrozom, mint Kosztolányi Byront. 

Van öt napom csak áhítozni rád.

*

belülről kifelé dugul az orr

a szerelem is mint a nátha

sajnos már most tudjuk hogy erre

mi lesz a rím de hátha

nem az lesz (mégis az lett)

a szerelem is éppen ilyesformán dugulgat

nem éppen észrevétlen

egyenest a pofánkba

skandálja bele dilettáns

versét a papír mögül

kiváncsian kiles ránk

alkotói büszkesége

hiú vigyorban kulminál

a köhögés a szipogás

sehogysem látszik múlni már

mikortól hipochondria

meddig valóban nátha

sajnos már most tudjuk hogy erre

mi lesz a rím de hátha

Gabriel García Márquez: Száz év magány

Igazából a Szerelem kolera idejént akartam elolvasni tőle, de a könyvtárban csak ez volt. "Ráfanyalodtam".

Minden, amit el tudok mondani a regényről: fullasztó. Szinte fizikai forróságot, fülledtséget éreztem az olvasása közben, jó és rossz értelemben is. Egy ilyen hosszúságú regénynél nekem ez túl sok volt. A rengeteg naturalisztikus kép hol meglepett, hol célba talált, hol pedig egyszerűen csak gyomorforgató volt. Ötből három csillagot adnék neki, nagyon vegyes, nagyon ambivalens. Nem tudom hová tenni. Korántsem rossz, és mégsem mondanám, hogy jó. Még olvasnom kéne Márqueztől, hogy beleszokjak a stílusába, de ez egyelőre eltelített. Tömény élmény.
A szereplők többsége idegesített. Hogy mindig keresztbe tettek a saját boldogságuknak. A mágikus realizmus módszerei viszont kifejezetten tetszettek. A nevek kavalkádjában elvesztem. Macondo nagyon érdekes hely. Petra Cotest és Pilar Ternerát imádtam.

Le is foshatná magát a világ, ha az emberek első osztályon utaznának, az irodalom meg a poggyászkocsiban. 

Alekszandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja

Az orosz irodalom könyvről könyvre jobban tetszik. 

Szolzsenyicin már régóta érdekelt, és véletlenül kezembe akadt ez a könyv. Az elolvasása után csak arra tudtam gondolni, hogy milyen csodálatos az Ember. A találékonyság, a furfangos kísérletek az élet jobbá tételére, a harc a végletekig. Van ebben valami felemelő és magasztos, de valami kisszerű és szánalmas is. Vagy ez lenne csupán az egészséges életösztön? 

Ivan csodálatra méltó, és valahogy mégis távol áll tőlem. Szerintem én meghaltam volna a kényszermunkatáborban. Szánt szándékkal. Van egy pont, aminél lejjebb mégsem megy az ember. Vagy nincs? Ebben bizonytalanított el borzalmasan ez a kis írás. 

Aljoska hallja, hogy Suhov hangosan „hála isten”-t mond, és odafordul hozzá:– Látja, Ivan Gyenyiszics, a maga lelke is vágyik arra, hogy Istenhez fohászkodjék. Miért nem engedi hát szabadjára ezt a vágyát?– Azért nem, Aljoska, mert az imák, akárcsak a kérvények, vagy nem jutnak el, ahová kell, vagy ha el is jutnak: „Kérését elutasították.”

Tóth Krisztina: Pixel

A Vonalkód után éreztem, hogy nem ez lesz az utolsó olvasmányom  Tóth Krisztinától. A Pixel is hozta a várt színvonalat, sőt: helyenként többet is kaptam a vártnál.

A novellákat összekötő kapocs maga az emberi test: minden történet egy testrészt, egy külső jegyet jár körül. Váll, kezek, ujjak: mindről eszébe jut valami az írónőnek. Különleges képet ad, ha a novellákat nem egymástól elkülönítve, hanem kapcsolódásaikban vizsgáljuk.  Szereplőik ugyanis átjárnak, az egyik történet magyarázza a másikat, az egyik ember sorsa a másikéval fonódik össze. Minden történet egy pixel, és a történetek egészéből áll össze a kép: az ember, úgy, ahogy van. Olyan jó és rossz, olyan boldog és boldogtalan. Csodálatos az egyensúly. Tóth Krisztina jó érzékkel osztja ki a tulajdonságokat, realisztikus képet alkotva, ami persze kicsit lehangoló. Mert igaz.

 Épp a fürdőszobában állt, és nézett bele a vízköves csészébe, amikor megszólalt a mobilja. Nem a szeretője volt, hanem a felesége. Azt kérdezte, hogy áll a pakolással.– Rosszul – felelte. – Fáradt vagyok. Te, nekem már nincs is hajam – mondta hirtelen a fürdőszobatükörbe felpillantva. – Képzeld, éppen most húztam le a fogaimat a vécén.– Aha – felelte erre a feleség. – Hozzál kenyeret.