2011. november 26., szombat

Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései



Mostani Mikszáth-képem kialakulásához nagyban hozzájárult ez a könyv. Mauks Ilona olyan szépen, egyszerűen írja le élete történéseit, hogy látszik: túl mindenen, megnyugodva szemléli azt, ami megtörtént vele és férjével. Csodálatos az az önuralom, amivel képes volt elviselni a szűkölködés éveit, és az az egyenes derék, amelyet megőrzött a dicsőség éveire is. Nem tudom, hogy végül szenvedéseiért kárpótolva volt-e, mindenesetre visszaemlékezéseiből nem a vád és elégedetlenkedés süt, hanem a visszarévedő emlékezés kellemes hangszíne, az öröm szikrái. Mauks Ilonának vagy páratlanul jó az emlékezete, vagy ugyanolyan zseniális mesélő, mint férje volt. Talán mindkettő? :)
(Szívesen olvasnék hasonló írást Csinszkától is.)

Én tudtam, hogy a szerelemnek valami olyan nagyszerű nemes érzelemnek kell lenni, mely olyan, mintha halál volna… és olyan, mintha feltámadás lenne, mely akkor beszél, amikor hallgat… mely akkor lát, mikor behunyja a szemét… mely olyan büszke, mint a felhő, és olyan szerény, mint a sóhajtás… olyan rossz, mint a kárhozat, és olyan jó, mint az Isten.

2011. november 19., szombat

Tracy Chevalier: Leány gyöngy fülbevalóval

Fellélegzés volt ez a könyv, pont amire vágytam. Sőt, talán még jobb is. A hölgy és az egyszarvú történeténél igényesebb, kidolgozottabb, talán a szépirodalomhoz közelítő írás.


A regény végig izgalomban tartott, bár be kell vallanom: vártam valami nagyobb csattanót. Előző Tracy Chevalier olvasmányomból kiindulva tudhattam volna, hogy nem happy endre kell számítanom. Ez nem is baj, a boldog történetek többnyire amúgy is unalmasak, de az olyan szépen felépített szál Vermeer és Griet között érdemelt volna valami betetőzést. Ez már bizonyosan csak az én hibám, helyesbítek: a belém táplált elvárások hibája. Minden bizonnyal elég szép kicsúcsosodás a festmény is önmagában.
Maria Thinst nagyon szerettem, Pietert sajnáltam, Catharina alakja pedig erősen emlékeztet valakire...
Az imént néztem meg a film szereposztását. Nem kérdéses: látnom kell!
Egy erős négyes. Csak és kizárólag azért, mert egy aprócska csók sem csattant a két főszereplő között. :)

– A másik fülbevalót is be kell tennie – jelentette ki, és felém nyújtotta.…
– Miért? – feleltem végül. – Az úgysem látszik a festményen.
– Mindkettőt viselnie kell – erősködött. – Ha csak az egyiket viseli, az komédia.

Tóth Krisztina: Vonalkód

Nem akartam belekezdeni valami nagyobb lélegzetű írásba, úgyhogy éppen jól jött ez a novellagyűjtemény, amit már többen is ajánlottak nekem.


Különös egy múltja (és jelene) volt (van) ennek a Tóth Krisztinának. Ezelőtt még sosem olvastam tőle/róla semmit, de ezek az írások nagyon felkavarók, érdekesek. Legjobban a Hideg padló tetszett. Ezek után a verseire is kíváncsi vagyok!

Mintha ezért jöttem volna ide. Homályosan éreztem hetek, hónapok óta, hogy dolgom lesz ezzel az érzelemmel, hogy a legváratlanabb, leglehetetlenebb helyzetben fog felbukkanni, hogy nem lehet csak úgy egyszerűen abbahagyni egy kapcsolatot, meg kell dolgoznom azért, hogy múlttá válhasson a még jelenlévő. kísértő, lezáratlanul magam mögött hagyott idő.

2011. november 13., vasárnap

Füst Milán: Szexuál-lélektani elmélkedések

Teljesen véletlenül, online antikváriumi kutakodásom alatt találtam rá erre a könyvre. Kíváncsi voltam Füst Milán nézőpontjára, és A felesége történetén kívül mást még amúgy sem olvastam tőle, ezért meg is vettem. Még a múlt hónapban kezdtem el olvasni délutánonként, esténként. Lassan, fejezetenként haladva értem a végére ma délelőtt.


Füst Milán nézőpontja már regényében is különös hatást gyakorolt rám. Mindig borzongva, de egyet kell értenem vele. Nem volt ez most sem másképp. És hiába nem tegnap íródott a könyv, riasztóan aktuális. Főleg olyan közegben, amilyenben élek. Ahol minden tabu, és inkább a szenvedést, titkos bűnöket vállalja az ember, ha nem akar a társadalomból kivetett céda/kéjenc lenni. Füst segítő kezet nyújt ezzel a sajnos kissé töredékes könyvvel, amelyet talán még bővíthetett volna. Bemutatja, hogy máshogy is lehet, mindeközben nem szólal fel az utálat hangján, sőt: már-már mikszáthi sztoikus elnézéssel követi végig a bukdácsoló ember szexualitását. Tartalmas, értékes könyv, néhol megdöbbentő, néhol evidens, amit olvasunk. De sajnos (?) aktuális. Csillagos ötös lenne, ha picit több számszerű adattal szolgálna.


 … minél eszeveszettebbek a hajlamaink, annál ájtatosabb képet kell vágni hozzá […]

2011. november 12., szombat

Karinthy Frigyes: Capillária

Előző olvasmányom Karinthytól meggyőzött arról, hogy érdemes folytatnom "komolyabb" művei olvasását. A Capillária jó ajánlólevéllel érkezett hozzám, így el is olvastam. Újabb nagybetűs katarzis.


Összehasonlíthatatlanul jobb volt Gulliver első útjánál, pedig azt is nagyon szerettem. A férfi-női kapcsolatról több nézőpontból, több műfajból, több szerzőtől is olvastam már, nőktől nőkről, férfiaktól férfiakról és nőktől férfiakról, meg férfiaktól nőkről... száz szónak is egy a vége, sok érdekességet megjegyeztem, de a Capillária valami egészen újat mutatott.
Először kicsit felháborított az oihák leírása. Ez furcsán hangozhat, mert külsejükre csupa bókot szórt Karinthy, de mintha érdektelen, csupán az élvezeteket hajszoló lények lennének. Nem is vágyom oiha lenni. Valahol a bullokok és az oihák között lenne jó elhelyezkedni. Gondolkodni, töprengeni, és nem csak folyamatosan élvezethajszolással tölteni az időt.
Ambivalens érzelmek támadtak bennem az olvasás után. Jó, ez csak egy utópia. Egy kitalált történet. De van alapja! Vagy nincs? Hogyisne volna! De így van? Jól látja Karinthy? Igen. Vagy... talán mégsem? Ha igen, akkor az részben kiábrándító, részben zseniális. Karinthy felismerése zseniális, az ember meg...
Képtelen vagyok eldönteni.

És a férfi végtelen önzésében nem vette észre a két főbenjáró élvezeti cikk, nő és rostélyos közti lényeges különbséget: hogy a rostélyos nem harap vissza, ha beleharapok, de a nő visszaharap.

2011. november 2., szerda

Thomas Mann: Tonio Kröger

Hasonló hatást gyakorolt rám, mint az Iszony. Zseniális könyv, a kedvenceim közé került!


Tökéletesen (?) bele tudtam élni magam Tonio helyzetébe, érzéseibe. Biztosan nagyképű ez a kijelentés, de azt hiszem, hasonlítok Toniohoz. Ez büszkeséggel és szomorúsággal tölt el.
Nem tudok mit írni. Nincs értelme Ingét vagy Hansot jellemezni. Ők képviselik az átlagosságot, a közönségest (nem pejoratív értelemben), azt, amire Tonio is vágyik. Amire én is vágyom, néha. Mert a különbség, ami másmilyenné tesz, mint a többi embert, tud utálatos dolog is lenni, amikor az ember olyan egyedül van, mint a kisujjam, mert nincs szellemi partner, nincs lelki társ, és anélkül nem is szerezhet magának, hogy feladjon magából valamit, ami éppen a lételeme. 
Lizaveta alakjából szívesen megismertem volna többet is, és az is meglepett, hogy csupán kurtán-furcsán válaszolt  Tonionak. Pedig még egy aprócska szerelmi szálat is kibontakozni véltem... ;)
A könyv arra is bizonyíték, hogy nincs szükség feltétlenül ezer oldalra ahhoz, hogy valami jelentőségteljesről írjunk alaposan és hatásosan. Nem vagyok például A nyomorultak ellen, és minden tiszteletem azé, aki végig tudja olvasni, de nekem egy-egy hosszas leírás olyan küzdelmet jelentett, ami miatt feladtam a dolgot, és jó ideig nem is tartom valószínűnek, hogy újrakezdeném. A Tonio Kröger azonban az a fajta könyv, amin viszonylag hamar átrágja magát az ember, a feldolgozás folyamata viszont hosszú, és érdekes. Örülök, hogy végre elolvastam. Csillagos ötös.

Nem úgy dolgozott, mint aki azért dolgozik, hogy éljen, hanem úgy, mint aki nem akar mást, csak dolgozni, mert nem becsüli önmagát élő embernek, csak mint alkotó óhajt számításba jönni, egyébként pedig szürkén és feltűnés nélkül jár a világban, mint a színész, ha már lemosta arcáról a festéket, és aki egy a semmivel, amíg nincs szerepe. […] Igazán jó művek csak a gonosz élet nyomása alatt születhetnek, hogy aki él, az nem dolgozik, és meg kell halni ahhoz, hogy valaki egészen az alkotók sorába jusson.

2011. november 1., kedd

Voltaire: Candide vagy az optimizmus

Ezer éve megvettem, az olvasása rég tervbe van véve, mégis csak most jutottam hozzá, hogy levegyem a polcomról. Sajnos csak most, de szerencsére, hogy végre!


Voltaire nézetei mindig is szimpatikusak voltak. Tetszett az ironikus-szatirikus, bíráló hang, amit már megszoktam Swiftnél. Nagyokat nevettem rajta, egészen addig, amíg elgondolkodtam: az a ' létező világok legjobbika' az, amiben én is élek, és nem fiktív világ. Így mindjárt keserűbb a nevetés, kevésbé vidám a történet. De ez a regény értékéből mit sem von le. Sőt! Bármilyen lehetetlen kalandokba keverednek, mind-mind egy allegória, egy megtörténhető esemény felnagyított változata, amely segít rádöbbenni, mekkora mocsokban élünk. És mégis mit tehetünk? Azt, hogy műveljük kertjeinket. Nem túl megnyugtató. Nem túl kielégítő. De az egyetlen út.
Minden jellem elnagyolt (Pangloss mérhetetlen optimizmusa, Kunigunda bátyjának kicsinyessége), minden érzelem túl erősnek látszik, éppen ezért furcsa, mikor Candide minden makacs kitartása, Eldorádó otthagyása után is ragaszkodik Kunigundához, de ahogy meglátja, hogy szépségét  elveszítette, már szívesen feladná a dolgot.
Kunigunda nem is önmagáért fontos. Kunigunda a remény, az illúzió, a szép, a jó, minden érték a világban, de mindez csak azért, mert Candide felruházta őt ezekkel. Ahogyan minden földi dolgot elveszít főhősünk, úgy ragaszkodik egyre inkább az eszményképhez, a távolihoz, ahhoz, akiért küzdeni kell. Éppen ezért, amikor végre megtalálja, elveszíti az értékét. Értéke abban rejlett, hogy nem lehetett az övé.
A rengeteg kalandon, szenvedésen átesett, megnyomorított emberek közül Martint tudtam igazán megkedvelni. Olyan rezignáltan viselte a szolgaságot és a szabadságot, az izgalmat és az unalmat is, mint aki tökéletesen el tud távolodni a világtól.
Tetszett, lekötött.


Az ember vagy a nyugtalanság örökös kínjaira született, vagy pedig az unalom letargiájára.